A mai napon emlékezünk a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapjáról. Az idei esztendőben egy szalézi szerzetes, Ádám László életmentő munkája áll a megemlékezések középpontjában.

Ádám László Angyalföldön született. A középiskolát az észak-olaszországi Cavaglia Szent István Magyar Intézetben, a Szalézi Társaság magyar jelöltek részére fenntartott kisszemináriumában végezte. Teológiai tanulmányait Lengyelországban, Oświęcimben kezdte el, abban a városban, amely később náci haláltáboráról vált ismertté. 1920-ban Olaszországban, Ivreában szentelték pappá.

1924-től a hazai tartományfőnökségen látta el szerzetesi és papi feladatait a Rákospalota és Újpest határán fekvő, Ybl Miklós tervei alapján még 1884-ben felépült Clarisseumban. Sokat fáradozott az itt létesített Don Bosco Nyomdáért, a katolikus könyvkiadás második legnagyobb hazai vállalkozásáért. Nevelői hivatását a rákospalotai és újpesti ipari tanulók hitoktatásával kezdte meg.

Első vezetői szolgálatát a Brenner János építészmérnök tervei alapján elkészült, Szent Kvirin vértanú püspök tiszteletére felszentelt templomban és plébánián látta el Szombathelyen. A rendalapító Bosco Szent János fő művét, az oratóriumot érkezésének hónapjában megszervezte. Pár év elteltével már 500 növendéket tartottak nyilván.

Az iskolából kimaradt serdülő fiúkat minden este, a munkaidő után 9-ig, míg az iskolába járó fiúkat szombaton és ünnepnapokon várták a szerzetesek játékkal és tartalmas foglakozásokkal. A tanoncnevelés mellett a környék munkáscsaládjainak fiúgyermekeivel is törődtek, vasárnap délutánonként tartottak oratóriumot számukra. A nagy munkabírású Ádám László – miként Bosco Szent János, a szalézi rend alapítója is a XIX. század derekán Torinóban – felkereste a Szombathelyen működő üzemeket és iparos mestereket, hogy ellenőrizze a tanoncok munkahelyi körülményeit. Tíz év igazgatói-plébánosi szolgálat után, 1939-ben Borsodnádasdra helyezték, ahol a lemezgyári munkásokat szolgálta három éven át.

A háború véres napjaiban Budapesten, a Clarisseumban volt igazgató. Négyszer forgott életveszélyben nyilas fegyveresek előtt, és még a békásmegyeri gyűjtőtáborba is bemerészkedett, hogy a szétszakított családtagok között hírvivő lehessen.

A Jad Vasem Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága adatbázisában a következő tanúvallomás szól embermentő cselekedetéről:

Bíró Pálné zsidó nő volt, akinek a férjét és a fiát behívták Budapestre kényszermunkára egy vállalathoz. Minden 16 és 40 év közötti zsidó nővel együtt Bíróné is kapott kényszermunkára behívót a Német Birodalomba. Egy ideig annak az épületnek a pincéjében bujkált, amely katonai táborként szolgált, és ahová a férjét és a fiát vezényelték. A magyar tisztek azonban felfedezték jelenlétét és elküldték rejtekhelyéről. Bíróné ezután vette fel a kapcsolatot Ádám Lászlóval, aki azonnal a táborba érkezett és magával vitte őt a tartományfőnökségre. Amikor Bíróné helyet kapott, látta, hogy ott más zsidókat is bújtatnak, beleértve Molnár Pétert és az anyját, Balogh Évát is. Mialatt Bíróné a szaléziaknál tartózkodott, László atya rendszeresen látogatta a férjét és a fiát a Hungária úti körletben. Az atya majdnem minden este szállított üzeneteket, ezzel téve lehetővé a családnak, hogy kapcsolatban maradhassanak egymással.

1944. december 13-ról 14-ére virradó éjszaka az újpesti nyilasok betörtek a Clarisseumba és letartóztatták Bírónét négy másik nővel együtt, továbbá Ádám László és Antal János atyákat (utóbbi a magyar tartományfőnök volt ekkor). A fogvatartottakat az újpesti nyilas székházba vitték. Minden ékszerüktől és tulajdonuktól megfosztották őket, majd brutális módszerekkel vallatták. 16 napig voltak a nyilasok fogságában. A budapesti pápai nuncius közbelépésének köszönhetően a két szalézi szerzetes visszatérhetett rendházukba. Bírónét más túlélő zsidókkal együtt, a budapesti gettóba szállították, ahol zsidó orvosok kezelték őket. Mindnyájan a felismerhetetlenségig megdagadt arccal és a verésektől fekete foltokkal teli testtel hagyták el a nyilasok újpesti házát.

Ádám László a következő politikai terror hosszúra nyúlt időszaka alatt is példát mutatott hitből, emberségből, hűségből. A legnehezebb pártállami időben, 1950–1952 között volt tartományfőnök. 1952. július 28-án érte is eljött a fekete Pobjeda, hogy a budai Fő utcai ÁVH-börtönbe szállítsa. A népköztársaság elleni szervezkedés, kémkedés és valutaüzérkedés hamis vádjával négy szalézi társával, köztük az 1953. június 8-án kivégzett Boldog Sándor István vértanúval együtt elítélték. Az ügyész másodfokon halált kért rá is, de az ítélethozók megelégedtek egy szerzetes kivégzésével.

Visszaemlékezéseit börtönből való szabadulása után húsz évvel, 1976-ban vetette papírra az újpesti Dugonics u. 33. sz. alatti lakóházban, ahol szabadulása után illegális szalézi életét élte. A címet – Carmen Miserabile (Siralmas ének) – Rogerius gestájától kölcsönözte.

1956. szeptemberi amnesztiával egy testileg összetört, de lelkileg töretlen ember jött ki a börtönből. A reménytelenség ellenére is remélt, készült a szabad szalézi életre. Remeteségében a szalézi irodalmat fordította magyarra az utókor számára. Neki köszönhető, hogy amikor 1990-ben újra indulhatott a szaléziak nyilvános működése hazánkban, volt a kezükben szalézi irodalom.

Ő maga nem élhette meg a szalézi újrakezdést: 1977. június 13-án megszűnt dobogni lelkes szalézi szíve. Az általa építtetett szombathelyi Szent Kvirin Plébániatemplom kriptájában nyugszik.

Forrás: www.magyaridok.hu