Július 29, Keleti pályaudvar. Sok fiatallal együtt várakoztam egy buszra, ami nagy útra vitt minket. Nem szimpla kirándulás volt ez, lelki utazás is.  Volt, aki kíváncsian, valaki hálával a szívében, más nagy terhekkel a vállán indult el Medjugorjéba.

Én is ott ültem a társasággal, kicsit szkeptikusan, tele kérdésekkel. 15 évet cipeltem a vállamon, olyan életszakaszt, amelyben eltávolodtam a vallástól és Istentől.  Ima helyett a világi élvezetekben kerestem a boldogságot. Felszínes kapcsolatokban éltem, ahol minden a külsőségekről és a pénzről szólt. A lelki szegénységet és a boldogtalanságot alkohollal és a testi élvezetek hajhászásával próbáltam pótolni. A határaimat addig feszegettem, míg egy túltolt éjszakába majdnem belehaltam. Az isteni gondviselésnek köszönhetem, hogy élek. A buszon körülöttem ülők ugyanolyan terheket cipeltek, mint én. Egy fiú arról számolt be, hogy a drogok tartották fogva hosszú ideig egy lány pedig azt mesélte, hogy édesapja halála miatt vágott bele az útba. Ő a hatalmas fájdalom miatt fordult el az egyháztól, a hitét jött megkeresni, ugyanúgy, mint mi.

Nehéz csomagokkal érkeztünk meg tehát Mária földjére. Az itt élők élete 1981-ben változott meg, amikor híre ment, hogy június 24-én hat gyermeknek megjelent Szűz Mária. A jelenések pedig a mai napig tartanak, amivel ez a zarándokhely egyedülálló az egész világon. Csodákért jönnek ide az emberek, gondoltam, de vajon mit kapnak a várakozásaikért cserébe?

Első csoda: hosszú idő után először éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül

A mi csoportunkkal tartott egy lelkipásztor, Gergő atya. Jelenléte és pozitív életszemlélete gyógyszerként hatott megsebzett lelkünkre. Én legalábbis ilyen papot azelőtt még soha sem láttam. Ha minden templomban hozzá hasonló emberek osztanák az igét, biztosan nem konganának az ürességtől. Az általa szervezett programok során idegenekből lassan közösséggé váltunk az utastársakkal. Megnyíltunk egymás előtt, és elkezdtünk barátként beszélgetni. A városban idegen emberek mosolyogtam rám, vagy öleltek meg a tömegben csak úgy, minden érdek és ok nélkül.

Egyik este több ezer ember gyűlt össze a szabadtéri oltárnál az esti misén, majd a Szentségimádáson. Már besötétedett, amikor térdre ereszkedve imádkoztunk, egy pap pedig a félelmeinkről és a gonoszról kezdett el beszélni. Elfogott a szorongás, rettegni kezdtem. Eszembe jutott a múltam… Ekkor a mellettem térdelő lány, mintha megérezte volna belső vívódásomat hirtelen felém nyújtotta a kezét, és kérte, hogy fogjam meg, imádkozzunk együtt. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Hosszú idő után először éreztem azt: nem vagyok egyedül. Akkor és ott egy belülről fakadó öröm áradt szét bennem. Őszinte szeretet áradt felém, ez volt az én első csodám.

Második csoda: otthagytuk terheinket a hegyen

A település mellé magasodik a Krizsevác azaz a Kereszthegy, melynek hatalmas sziklái között keresztút húzódik meg. Hajnali 3 órakor indultunk, teljes sötétben, elemlámpák halvány fényénél tettük meg a még fiataloknak is igazi kihívást jelentő utat a hegycsúcsig. Gergő atya felhívására a hegyoldal lábánál köveket gyűjtöttünk, melyeknek szimbolikus jelentőségük volt. Bármit meg lehetett fogalmazni: hálát, kérést, felajánlást. A kis kövek, amiket kezünkben fogtunk életünk egy-egy darabjai voltak. Az én köveim a családomat és a múltamat jelképezték.

Csoportunk a keresztúti stációk mentén haladt, mindenhol megálltunk egy imára, elmélkedésre. Az idősebbek és a gyermekek nehezen bírták a tempót. Egy kislány előttem véletlenül megbotlott, egyből nyúlt felé egy kéz, hogy segítse. Hajnal lett, mire a hegycsúcsra értünk. Az ott lévő hatalmas keresztnél leraktuk köveinket. Én úgy éltem meg: otthagyom terheimet a hegyen. Fáradtan rogytunk le a fűre. Épp kelt fel a Nap. A sötétségbe betört a világosság. Ahogy néztük a felkelő napot úgy járt át bennünket is fény. Ekkor éreztem először azt, hogy magam mögött hagytam a múltam árnyoldalait. Megtörtént velem a második csoda.

Harmadik csoda: a hely, ahol imáink meghallgatásra találnak

Ha nem velem történik meg a következő eset, nem hiszem el, hogy ezen a helyen tényleg bármi megtörténhet. Mielőtt elindultam Medjugorjéba a nagymamám nagyon beteg lett. A lábát műteni kellett, de az orvosok és a család sem bízott benne, hogy valaha lábra fog még állni. Otthonról folyamatosan rossz hírek érkeztek az állapotáról, nemhogy felkelni nem bírt, de már mozdulni sem. Nem volt semmi remény. Két hét alatt az állapota napról- napra rosszabb lett.

Szombati nap volt, amikor szintén a hajnali órákban megmásztuk a Jelenések hegyét a csoportunkkal. Induláskor Gergő atya útravalóul annyit mondott, gondoljunk valakire, vagy valamire, akiért vagy amiért a mászásunkat felajánljuk. Nem volt kérdés számomra, hogy a hegyet érte mászom meg. Kezemben rózsafüzér, mormoltam az imát, és közben mamám gyógyulásáért fohászkodtam. Ez is új dolog volt számomra.

Nem magamért tettem valamit, hanem egy másik emberért.

Ahogy léptem egyik szikláról a másikra egyre mélyebben éltem meg a hitemet és azt, hogy mekkora ereje van annak, amit teszünk. Egy nappal később jött egy telefonhívás: a rokonok arra értek be a kórházba, hogy mama felkelt az ágyról, sőt járkált a szobában. Az orvosok annyit mondtak: csoda történt. Megmagyarázhatatlan volt a javulása. Én hiszem, hogy imáim találtak meghallgatásra. Amikor pár nap múlva visszaérkeztünk Magyarországra, az első utam a kórházba vezetett. Mama ott ült az ágyon, és mosolygott rám.  Megfogtam a kezét és együtt mondtunk el egy imát. Mindketten a gyógyulás útjára léptünk. Ő testben, én lélekben.

Medjugorjéban engem elértek a csodák. Már látom az élet apró varázsait. A szeretetet, gondoskodást, a jót és a megélt hit erejét.

Forrás: www.777blog.hu