Kovács István írása: Karácsonyi szokások a lengyeleknél

VIRRASZTÁS EGY ALTEMPLOMBAN

Az altemplom boltíveinek mélyén,
hol négyrét görnyednek az oszlopok,
a kelő nap bezúz fényöklével
egy ólmos álomüvegablakot.
Színes cserepei szerteszállnak,
mint tarka lángok, torzó csillagok,
s beleremegnek a holdrozettás
éjszakán túlra vándorló vakok.
Nyisd ki kapud, a magadba-zártat…
Hagyd imádkozni a zarándokot.
A kerengőben eltűnődve szállnak
a fénylő gregorián dallamok.

/Kovács István/

 

Akinek módjában áll decemberben több napot tölteni Lengyelországban, ha szerencséje van, részt vehet egy olyan karácsonyt idéző ünnepen, amelynek nincs párja a világon. Ez a kölcsönös jókívánságokkal kísért ostyatörés meghittségénél fogva annyira magával ragadó, hogy az ember szeretné átplántálni a hazájába ezt az egyszerűségében is lélekemelő szokást. A karácsonyi jókívánságot a lengyel hagyomány szerint az teszi hitelessé, ha szavaink kíséretében, mintegy Jézust híva tanúnkul, ostyánkat nyújtjuk a másiknak, és mi is törünk az általa kínált ostyából. A letört ostyarészecskét az áldozás megrendültségével fogadjuk, és mintegy lelki szövetségre lépünk mindazokkal, akikkel összehoz a sors. Így még mielőtt a szentestei gyertyagyújtásra sor kerülne, sajátos lelki egység hatja át az ostyatörés különös misztériumában részt vett kisebb és nagyobb közösségeken át a nemzetet is. Felkészülés ez az éjféli szentmisére is, amelyen a kilencvenöt százalékban katolikus Lengyelországban szinte mindenki részt vesz.

A szenteste misztériumának legmeghatóbb pillanata a családon belül is az ostyatöréssel kísért  jókívánság. Az ostyatörés szertartásával eredetileg hagyományosan az apa és a legidősebb fiú kívántak egymásnak elsőként áldott ünnepeket. Ma a szülők, férj és feleség nyújtja egymásnak az ostyát. A kölcsönös karácsonyi jókívánságokkal kísért „ostyatörés” (łamanie opłatkiem) szokása a II. századi eulogiában gyökerezik, amikor az áldozati adomány mise alatt vagy után megáldott részét szétosztották azok között a hívek között, akik nem járultak az oltáriszentséghez. Ez a Dél-Európában meghonosodott szokás terjedt át a középkori Lengyelországra, s maradt meg napjainkig. Enélkül a szenteste olyannyira elképzelhetetlen Lengyelországban, hogy azok, akik karácsonykor nem tudnak találkozni, a megtörendő ostyát postán küldik el egymásnak.

Az ostyatörés szokása önálló iparág létrejöttét eredményezte. Az egyházi és világi üzletekben egyaránt kapható díszes csomagolású ostyákat angyalok, templomok, várak, városok, fenyők dombornyomatai díszítik, s olykor a Szűzanyáé is. A hagyományos ostyasütő formák is igazi műalkotások. Az ostyatörés hagyományát a lengyelek még a náci koncentrációs táborokban vagy a szibériai szovjet lágerekben sem adták fel. A börtönök karácsonyi ünnepe is e rítussal kezdődik. A szokás egy meghitt pillanatra az őröket és a fogvatartottakat is egyenrangú embertársakká avatja.

A nyelvi fordulat szerint az ajándék nem a karácsonyfa, hanem „a csillag alá” kerül. Ez arra a régi  szokásra utal, amikor az ajándékot az égen megjelenő első csillag (amelyet később betleheminek hívtak) kigyulladása után osztották szét.

A lengyel karácsonyi szokásokban is felfedezhetők az ősi pogány szokások, a néphagyomány és a keresztény kultúra ötvöződésének elemei. E szokások egy részét ma is betartják. Igaz, a városlakó ma aligha tudja, hogy szenteste napján azért nem szabad az ajtó felé söpörni, nehogy a hazatérő lelket vagy az angyalt elriasszák. Ahol még szokás falun a házi szövés, guzsalyozás, ott ezen a napon tilos dolgozni, nehogy az ott tartózkodó láthatatlan lélek vagy angyal megsérüljön.

Karácsonyfa természetesen Lengyelországban is van. Szokását a lengyel–litván állam felosztásában részt vett és Varsót megszálló poroszok honosították meg 1795 és 1806 között. Elterjedéséhez a lengyelek lakta területeken több mint egy évszázadra volt szükség. A Kárpátok térségében csak az 1920-as, 1930-as években lett divat. Díszítése részben puritánabb, mint nálunk, mivel hiányzik róla a szaloncukor, de esetenként burjánzóan színes. A karácsonyfa csúcsát mindig a betlehemi csillag ékesíti. Az alma és a dió ma is része a hagyományos díszeknek – a szerepüket tulajdonképpen átvevő csillogó gömbök mellett is. Az alma a népi hiedelem szerint arra szolgált, hogy távol tartsa a betegséget, és összefogja az egymást szeretőket, míg a dió szerelmi ügyekben több vonatkozásban is szerencsét hozhat az érintetteknek.
Még nem múlt el teljesen az a szokás, hogy a fenyőfát színes papírlánc-füzérrel díszítik. Ez a füzér valamikor a bűnre csábítás legyőzendő kígyóját jelképezte, de a lengyel–litván állam felosztása után már mindinkább a nemzet rabságának láncát látták benne azok, akik Jézus megszületésében a szabadság reményének világra jöttét is ünneplik.

Lengyelországban a szentestén a böjti étkezés sajátos formája tartja magát mind a mai napig. Ne tévesszen meg bennünket, hogy a lengyel „vigília-vacsora” hét, kilenc vagy tizenegy fogásból áll. Ma már, a néprajzkutatókat, művelődéstörténészeket leszámítva, aligha akad lengyel ember, aki ismeri e XIX. század előtti számok eredetét. Ki gondol arra, hogy a XVIII. században a paraszt vacsorája karácsony estéjén öt vagy hét, a nemeseké kilenc, az arisztokratáké tizenegy vagy tizenhárom fogásból állt? Ezt különféleképpen magyarázták: hét napból áll a hét, kilenc az angyalok kórusa. Lényeg a páratlan szám. (Halakból viszont tizenkét fogást is szabad volt feltálalni.) A páratlan számnak mágikus hatása lehetett az elkövetkező év termésére. A lengyel vigília-vacsorának szerves része az asztalon feltálalt aszalt és nyers gyümölcs, a méz és a dióbél.

Ismerjünk meg két, egyenként kilenc fogásból álló lengyel vigília-vacsorát egy népszerű szakácskönyv alapján:

I.
Mandulaleves
Királyi módon elkészített
hering
Tormás csuka
Hal boros-diós mártásban
Káposzta gombás krokettel
Mákos tészta
Karácsonyi sütemény
Mákos guba
Szilvakompót

II.
Halleves
Szilvás hering
Halpástétom francia
mártásban
Angolnakocsonya
Főtt keszeg vörös káposztában
Fogas Orly módra
Mákos tészta
Mézeskalács
Tejszínes áfonyapuding

A hagyománytisztelő családoknál ma is csak páros számban lehet helyet foglalni az asztalnál. Az pedig, hogy az asztalnál tizenhárom ember üljön, végképp elfogadhatatlan. (Krisztus tizenharmadikként fogyasztotta el utolsó vacsoráját a tizenkét apostollal.) Az asztal fehér abrosza alá ma is tesznek jelképesen szénát a Kisjézus jászolának emlékére, s magát a terítőt a remény zöld fenyőgallyaival díszítik. A karácsonyfa alá is készítenek jászlat. Ez a XVIII. század elejéig szokás volt a templomokban is. Mivel egyre inkább vásári népünnepélyszerű látványosság lett belőle, világias jelenetekkel, tréfákkal, kétértelmű utalásokkal, kitiltották a templomból, s csak a XIX. század középső harmadában térhetett oda vissza. A kitiltást követően vált szokássá az otthoni betlehem és a hordozható betlehemek készítése. Ennek során nemcsak a jászlat és annak hagyományos bibliai figuráit formálták meg, hanem a templomokat is, amelyek az alkotás e szintjén helyet adtak a jászolnak. Mára már valóságos betlehemkészítő verseny alakult ki Lengyelország-szerte. A díjnyertes alkotásokat karácsony után a krakkói Városi Múzeumban mutatják be.

Lengyelországban is szokás a betlehemezés, kolindálás. A rendkívül népszerű lengyel kolindák többsége a XVIII. század vége és a XX. század eleje között született. A legismertebb közülük a lengyel felvilágosodás jeles költőjének, Franciszek Karpińskinek Isten születik és Kajetan Sawczuk Aludj el, Kisjézus című kolindája. Az 1863/64-es lengyel szabadságharc leverése után a lengyel romantika számon tartott költője, Gustaw Ehrenburg, aki I. Sándor cár törvénytelen fia volt, hazafias dallá írta át Karpiński közismert karácsonyi énekét. A nép azonban megmaradt az eredeti mellett. Karácsonykor nem engedte be házába még a legjobb értelemben vett politikát sem.

Forrás: Kovács István

Kép: alfahir.hu